2010-Cassiopeia -- Elphinstone

Elphinstone-zátony

Tizenöt éve merültem itt először, az első merülésen semmi érdemlegeset nem láttunk, ennek ellenére nagyon tetszett. A zátony formája lenyűgöző és sokat ígérő volt. A kontinentális talapzaton túl képződött, igazi mélytengeri zátony, a Vörös-tenger egyik legfurcsább képződménye. Úgy kell elképzelni, mintha egy gigászi méretű tengeralattjáró lenne itt elsüllyedve. A kb. 350x30 méteres „parancsnoki torony” maga a zátony, ami felér a víz színéig, a 30-40 méter mélyen lévő hajótest pedig északon és délen kb. 150 méternyit belenyúlik a nagy semmibe. Mindent dús, sokszínű lágy koráll borít, millió Anthias hal által alkotott piros felhőbe burkolva. Bármikor, bármi jöhet. Még sokszor jártam itt 1995 után és jöttek is: pörölyök, manták, Longimanus-ok, Sivertip, Whitetip, Grey Reef és tigriscápák, delfinek, teknősök. Volt, hogy egy teljes hetet az északi plató sekély része felett voltunk egyedüli(!) hajóként kikötve, csak be kellett fordulni a vízbe.

A déli plató kevesek által ismert és látogatott jellegzetessége a kb. 55-60 méteren lévő „Arch”, ami egy hatalmas, 6-7 méteres sugarú boltív a zátony testében, itt át lehet úszni az egyik oldalról a tíz-tizenöt méterre lévő másikra, de ne tegyük! A boltív belsejében egy hatalmas koralltömb található, amely olyan, mint egy szarkofág.

Az északi terasztól 40 méteren egy mély repedéssel különül el a Monkey-head-nek hívott, jellegzetes tömb, innen a plató 55 méteren folytatódik, majd kb. 100 méter után még mélyebbre törik le. Ha a negyvenöt méter mélyen lévő csücsköt oldal irányban elhagyjuk és kiúszunk a blue-ba, egészen szédítő érzés fogja el az embert, mintha az űrben lebegnénk, nincs viszonyítási pontunk, csak a társaink. Az alig pár méterre elkeskenyedő terasz vége 30 méter után már beleveszik a kékségbe, alattunk 80-100 méter mély a víz.

Ha erős és rossz irányú az áramlás, senkinek sem ajánlom ezt az "én-vagyok-a-kis-kíváncsi-gyertek-csak-halacskák!" stílusú uszikálást a teraszok végeihez, mert belekékül, mire visszajut a "toronyhoz"! Már pedig ez a zátony az egyik leghírhedtebb az erős áramlásairól a Vörösön! Ha nem annyira brutál az áramlás, meg lehet kockáztatni, hogy utazunk kifelé, de 20 méterenként meg kell állni és megpróbálni visszafelé úszni. Ha nagyon keményen kell dolgozni, azonnal vissza kell fordulni! Még mindig jobb húsz métert legyűrni valahogy, mint százat!

A legjobb módszer, ha azt a platót választjuk merülésre, ahol az áramlással ellentétesen kell kiúszni a plató végéhez. A jó irányt a halak is mutatják, mindig szembe helyezkednek az áramlattal. Ha elfáradunk, az áramlat visszavisz a főzátonyhoz.

Sajnos, sokan nem ezt az eljárást követték, az áramlattal mentek ki a végekhez, ami nagyon élvezetes az elején! Csak a megdöbbenés akkor jön, amikor meg kell fordulni és visszaúszni 30-35 méter mélyen, szemben az áramlattal!!! A komputer hamarosan azt jelzi, hogy a fenékidőnk igen csak a végén jár, perceken belül dekó lesz, a nyomásmérő szerint a levegőnk is vészesen fogy, pedig már igen sűrűn és mélyen szívjuk, a főzátony fala pedig még csak nem is látszik!!! Ha feljebb emelkedünk, esélyünk sincs azt elérni, annyira nyom a víz vissza, ha maradunk lent, a kicsit védettebb zónában, hogy lesz levegőnk a dekó időre? Kiváló helyzet a pánik kialakulásának tanulmányozására.

Nagyon szomorú, de döbbenetesen hosszú a lista azokról, akik ezt valószínűleg átélték - de csak kevesen tudták elmondani….. Voltak szerencsés kimenetelű esetek is, de többnyire a rossz helyzetfelmérés és döntés vége tragédia lett. Voltak, akik elsodródtak és soha nem lettek meg, voltak, akik szerencsésebbek voltak és pár óra, esetleg nap(!) után megtalálták őket a nyílt tengeren, volt, aki egyedül kiúszott a partra, amely 12 km-re van(!!!), viszont három társa örökre eltűnt, volt, akit szerencsésen még időben vittek a dekó kamrába és volt olyan, akinek már késő volt Marsa-alam-ba érni……... Az Elphinstone történetében nagyon sok fekete nap volt eddig, tiszteljük!

Ezért is voltam meglepődve, amikor tavaly simán lehoztak totál gyakorlatlan búvárokat az északi plató végére, ahol némelyiknek már csak 70-80 bar levegője volt TÍZ perc eltelte után!!! Még jó, hogy a vezető nem feledkezett bele a pörölyök és a tigriscápa nézésébe, hanem leellenőrizte a nyomásmérőket és azonnal visszaindultak. Szerencsére, az áramlás nem volt erős, de ez akkor is durva volt. A másik oldalon meg egy teljes héten keresztül csesztettek, ha elúsztam pár méterrel arrébb videózni, mert a biztonság az első……

Érthetetlenül, a Vörösön főbenjáró bűnnek számít, ha valaki elsodródik, szinte mindig adott pontnál kell feljönni, még itt is! Sok tragédiát meg lehetett volna előzni, ha erős áramlat esetében egy-két biztosító Zodiac várakozott volna a nyílt vízen. Ez még a mai napig sem így zajlik. A Maldívon szinte mindennaposak a rendkívül erős, kezelhetetlen áramlatok, de ott a merültetők fel vannak erre készülve: a dhoni az ugrás helyétől akár 2 kilométerrel távolabb várja a búvárt, hogy a felszínre emelkedjen. Kíváncsi vagyok, mikor fogják ezt a módszert itt is alkalmazni?

Elismerem, nagyon nehéz úgy megszervezni a túrákat, hogy elfogadható bevétel is legyen, meg mindenki elégedett legyen a merülő helyekkel és a biztonság se legyen lazán kezelve. Régebben ezt egyszerűen oldották meg: nincs 100 tengeri merülésed? Sorry, barátom, akkor nem tudunk elvinni a Brother’s-re! Igaz, akkor még kevés volt a szafari hajó és relatíve sokan akartak feljutni rájuk.

Nagyon-nagy felelősség nehezedik a vezetők vállára! Szinte senkit nem ismernek, az ő érdekük, hogy ne legyen baj, ezért néha a tapasztaltabb búvárok számára túlságosan is kötöttek ezek a programok. Becsületükre legyen mondva, többnyire megpróbálják a legjobbat kihozni a lehetőségekből, de fotósok-videósok számára sokszor állandó vita egy ilyen túra. Persze, őszintén bevallom, az alant pár sorral leírt itteni merülési stílusom – régen volt, ma már megfontoltabb vagyok, becs’ szóra! – sem igazán követendő……

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Egy svéd srác volt a partnerem. Kint a kékben belefutottunk egy 15-20 pörölycápából álló csapatba, be is úsztunk közéjük - ha jobban meggondolom, lehet, hogy ők úsztak körénk, csak ez nem hangzik olyan bátran - amely pofátlanságon a cápák annyira meglepődtek, hogy csak köröztek és köröztek! Életem egyik legmaradandóbb búvár élménye volt, ahogy a kék semmiben lebegve a hatalmas pörölycápák felhőjében lebegtem. Nagyon nehezen szabadultam a semmihez sem hasonlítható érzés rabságából, az adrenalin szintem az egekben volt. Pedig ezek azok a szituációk, amikor nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy a zátonyhoz való visszajutás az egyre erősödő áramlatban rendesen le fogja apasztani a maradék levegőt, ráadásul feljebb is kell menni, és így már nem gyerekjáték a terasz felett 15-20 méterrel magasabban úszni. Az embernek az az érzése, hogy szinte csak centiket halad, mert nincs mihez viszonyítania a mozgását. Mire körülnéztem, a svéd srác már sehol sem volt, ideje nekem is visszaindulni! Itt kell megköszönnöm feleségemnek az előrelátását, aki némi extra levegőt tartalékolva várt a terasz tövénél, így módomban áll ezeket a sorokat megírni. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, míg megláttam lebegni 15 méteren. Tudta, hogy nem fogok ellenállni a kísértésnek, amit ez a páratlan alkalom kínált. A svéd srácnak sem maradt túl sok a palackjában, de őt is kisegítették. Szóval, ne így csináljátok, mert ez már elég közel volt az orosz ruletthez…..

Na, remélem, sikerült mindenkire jól ráijeszteni? Akkor visszakanyarodnék az idei utunkra. Nagyon rövid leszek: semmit sem láttunk!!! Pedig mindig kiúsztunk vagy 100 métert az északi plató végétől, bele a nagy semmibe. Egy bébi cápa nem sok, annyit sem láttunk a merülések alatt - igaz, szinte zéró áramlás volt. Totál csalódás, ezt nem gondoltam volna, főleg a tavalyi, pontosan ebben az időpontban, augusztus elején szervezett utunk után! Tucatnyi Longimanus, pörölyök és egy hatalmas tigriscápa volt akkor a teríték szinte minden merülésen. A Longimanus-ok végig ott lihegtek a nyakunkban a biztonsági megállókon, a hajó lépcsőjét bökdösték. Tigrist látni meg több volt, mint szenzáció! Még a frissen vizsgázottak is látták a keleti fal mellett, alig 15 méteren, csoportjuk körül pedig úgy köröztek a Longimanus-ok, mint a terelőkutyák!!! Más meg húsz évet várt egy ilyen alkalomra……

Szóval, ismét bebizonyosodott: a tenger nem állatkert, itt mi vagyunk a rács másik oldalán, minket néznek meg, ha egyáltalán akarnak!