2013. április 23., kedd





              Thaiföld/Phuket – pro és kontra


Évek óta gondolkodtunk egy thaiföldi utazáson - mindenki legendákat mesélt már erről az országról, annyi gyönyörű fotót láttunk másoktól - de valahogy mindig megelőzte más úti cél. Mi – mint sok más barátom is – főleg a merülések miatt választunk helyszínt, így ez a térség valahogy mindig kimaradt.


Tavaly azonban elhatároztuk, hogy most már nem hagyjuk ki ezt az egzotikus térséget. Szerencsére, megismerkedtünk egy, az év nagy részét hosszú évek óta kint töltő magyar búvárral, aki tavaly nyáron meglátogatott bennünket és nagyon szimpatikusan felajánlotta, hogy mindenben segít majd. Jó érzés volt, hogy nem teljesen magunkra hagyatottan leszünk kint, hanem egy sok helyi tapasztalattal rendelkező személy fog nekünk segíteni a legjobb program összeállításában. Többnyire nagyon gondosan felkészülünk, ha új országba utazunk, de most - szokásunktól eltérően – úgy voltunk vele, hogy jó kezekben leszünk, mit görcsöljünk, legyen minden teljesen új benyomás, meglepetés! A tanácsok alapján márciust választottuk, ami ugyan általában forróbb, mint a december-január időszak, de még a nagy esők előtt van.

A monszun első jelei általában április végén mutatkoznak nagy viharokkal, felhőszakadásokkal. Aztán májustól novemberig többnyire nagyon csapadékos, viharos az idő, bár továbbra is meleg. Ebben az időszakban már a Similan-szigetekhez sem indulnak hajók, ami teljesen érthető ezt a friss hírt olvasva:

Őszintén, a barátaim nem sok jót mondtak az ottani merülésekről. Szinte mindenkinek – nagy tapasztalatú búvárokról van szó, akik bejárták a Föld híresebb merülő helyeit – az volt a véleménye, hogy a víz alatti világ messze elmarad a Vörös-tenger, Maldív, Indonézia látnivalóitól. Így aztán nem is érkeztünk nagy elvárásokkal.

Március 14.-én indultunk, a reggel óta tomboló hóvihar miatt majdnem lekéstük a gépünket.
Az M7-esen már Székesfehérvár mellett óriási dugó volt baleset miatt – szerencsére a Balaton felé menő oldalon. Alig láttunk, az orkán szinte letolta az autót az útról, amely már mind a három sávban fehér volt. Csendben imádkoztunk, hogy ne legyen baj a mi oldalunkon is – főleg, amikor Martonvásárnál ismét giga dugót láttunk a túloldalon. Rengeteg kamion állt, blokkolva mind a két sávot. Nem értettük, hogy a rendőrök miért nem terelték le őket már reggel a parkolókba? Szerencsére, a Budapest felé menő oldalon nem volt baleset, így szűken, de még aránylag időben megjelentünk a check-in pultnál. Már csak a magyar reptéri sajátosság borzolta a kedélyeket – több száz utas torlódott fel a biztonsági vizsgálatnál, hiszen a kifizetett több tízezer forintnyi reptér használati díjért miért is várnánk el némi kényelmet – a négyből csupán kettő ellenőrző sor működött. Ha lassan is, de ezen is átküzdöttük magunkat. Közben hallottuk, ahogy az utánunk álló utast hívták telefonon – a barátja közölte, hogy ne várják, mert elakadt az M7-esen…. – a beszélgetést hallva fogtuk fel, hogy igen szerencsések voltunk. 20-30 percen múlt, hogy nem kellett nekünk is reménytelenül a dugóban állni valahol félúton Székesfehérvár és Budapest között.

Az igen hosszú, monoton repülőutat két leszállás – Doha és Kuala Lumpur- szakította meg, ennek ellenére nagy megkönnyebbülés volt megérkezni Phuket repterére a huszonegynéhány órás repülés után, még ha mellbe is vágta az embert az iszonyú hőség és a mosókonyhai pára. Nagy volt a kontraszt a hátunk mögött hagyott „Szibériához” képest. Az általános benyomás a szokásos délkelet-ázsiai volt – hatalmas forgalom, trópusi erdők, pálmák, ázsiai stílusú, de többnyire egy-két szintes épületek. Bő egy óra alatt taxink be is kanyarodott a hotel elé. A hotelünk nem Phuket-en, hanem Patong-Beach-en volt, pár percre a parttól.

VIGYÁZAT, a hotelfoglalás trükkös lehet! SEMMIKÉPPEN NE BÍZZUK KINT ÉLŐ HONFITÁRSUNKRA, HANEM MI INTÉZZÜK INTERNETEN  - Booking.com, vagy Adoga.com –
mert mire észbe kapunk, máris 35-38%-kal többet fizethetünk!!! Kérés nélkül kifizetik előre a hoteledet – amin még meg is hatódsz, hogy mennyire szívélyesek - így már nem tudsz hitelkártyával fizetni, hanem az általuk megjelölt összeget kell készpénzben átadni. Persze, számla nincs, csak hosszas unszolásra kapsz egyet, amin még az éjszakák száma sincs feltüntetve….. Mivel Thaiföldön, ha 42 van kiírva, belépsz az ajtón, már csak 34, ha leülsz a székre 24, amiből 22-re engednek és te teljesen nyugodt vagy, hogy milyen előnyös ajánlatot kaptál. Aztán kiderül, hogy igazából 16 az ár, csak a különbség a fenti módszerrel nem a te zsebedet gazdagítja…. Ügyes! Rendben van, hogy mindenki jutalékból él, de ennyiből??? Ez a különbség eléggé kemény lehúzásnak tűnik. Persze, a számos előzetes emilben erről egy szó sem esik, mint ahogy arról sem, hogy a megérkezésedkor a teljes összeget kell kifizetni a foglalt időszakra, így be is ragadtál az adott helyszínre. Remélhetőleg, aki ezek után megy oda, már nem védi be ezt a trükköt.

Patong-Beach nagyon zsúfolt, lüktet az élet, a forgalom kegyetlen. Teljesen megdöbbentett bennünket, hogy a 2004-es borzalmas cunami pusztítása után simán visszaépítettek mindent az eredeti, védtelen helyére – feltételezve, hogy soha többet nem lesz cunami?
A helyet azoknak ajánlanám, akik szeretnek bulizni, élvezik az éjszakai élet minden örömét - rengeteg az „igaz szerelem” megnyilvánulása: 70-es európai trottyok 20-as thai nőkkel…..
- a vásárlást, de 3-4 napnál hosszabban nem érdemes itt maradni. Ezt a pár napot is érdemes kihasználni az innen induló kirándulásokra, esetleg a Similan-szigetekre menő szafari kiinduló állomásaként.


JÓ TANÁCS!  A kirándulásokat szintén érdemes magunk szervezni. Szinte ötven méterenként találunk ezernyi prospektussal körbebástyázott ügynököt – a mi hotelünk mind a két kijáratánál volt egy-egy, valamint a szemközti hotelek környékén is jó párat láttunk, nem beszélve a főútról – aki pillanatok alatt a feltüntetett árhoz képest 40-50% engedményt ad. Két-három kirándulás esetén ez már tekintélyes összeg. Az ügynökök teljesen megbízhatóak, az általuk átvett pénzről bizonylatot adnak, a kisbusz pontosan (thai mérték szerint) érkezik, minden gördülékeny.

Pár nap elment pihenéssel Patong-Beach gyönyörű, több kilométeres homokos strandján – megtörtént a lehetetlen: úgy mentem be a vízbe, hogy nem merültem! -, de aztán összekaptuk magunkat és nekiindultunk felfedezni Phuket és környékét. Elsőnek az Ao Phangnga öbölbe kirándultunk és meg kellett állapítanunk, hogy az előzetesen látott fotók nem csalnak, sőt! A valóság még szebb, a több tucatnyi, különleges alakú szigetet látva szinte izzottak a kamerák. Egészen hihetetlen mészkő alakzatokat hozott létre a több millió éves erózió. Ebben a térségben található a híres James Bond szikla, amelyet a hetvenes években készült film tett híressé. 

Nagy élmény volt a kajakozás a több száz méteres mészkőfalak alatt nyíló barlangokban, amelyek, belső, zárt öblökbe, vagy csak a sziget túloldalára vezetnek. Annyira alacsonyak, hogy dagálykor nem is fér át a kajak. Sajnos, arra remény sem volt, hogy szép fényviszonyokat várjunk ki, nagyon feszes volt a program. Érdemes úgy szervezni ide a kirándulást, hogy egy éjszakát el tudjunk tölteni – vagy hajón, vagy a közeli vízi, cölöpökön álló halászfaluban - így a napnyugta-napkelte is belefér.

Ha már a híres filmeknél tarunk, semmiképpen ne hagyjuk ki Phi Phi-t! A híres The Beach (A part) című filmet forgatták itt, Leonardo di Caprio főszereplésével. A hely valóban lenyűgöző, páratlan látvány! Dacára a hatalmas tömegnek, csak ámul az ember, hogy tud a természet ilyen gyönyörűséget alkotni. A több száz méteres, függőleges sziklafalakkal határolt sziget belsejében csodálatos, türkizkék lagúna nyílik meg, ahogy hajónk bekanyarodik. Pálmák, homokföveny, igazi paradicsomi látvány. Talán az egyetlen jó megoldás, ha pár napot a szomszédos Phi Phi Don-on töltünk a számos hotel egyikében és ún. long-tail kishajót – füldugó kell, a hangtompító nélküli motor rettenetesen zajos - bérlünk, amivel kora reggel a turista áradat előtt és délután annak levonulása után talán csendesebb körülmények között élvezhetjük a hely szépségét.

Sajnos, a film keltette népszerűség hatalmas tömegeket vonzott ide, ami nem tett jót a környezetnek. Kár! Talán az egyetlen megoldás lenne, ha szabályoznák, limitálnák a hajók és így a látogatók számát, de ez egyelőre reménytelen. Az üzlet az üzlet! Ha valahol, akkor Thaiföldön aztán tényleg iparszerű a turizmus. Óriási tömegeket mozgatnak, nagyon szervezetten, de romantikát, magányt itt ne keressen senki, ha csoportos kirándulásokra megy!


A Phi Phi Don-on – a híres sziget mellett alig 20 percnyi hajóútra található, jóval nagyobb sziget - való tartózkodás abból is jó ötletnek tűnik, hogy innen aránylag egyszerű elérni Krabi-t és a további déli térségeket, amelyek a hírek szerint már nem annyira zsúfoltak, de szintén gyönyörűek. Ebben a térségben nem merültem, mert egyöntetűen azt a tanácsot kaptam, hogy a Similan-szigetekhez képest ezek a zátonyok jóval gyengébbek, rossz látás, túl sok búvár, erre ráunva a nagy élőlények meg elpucoltak. Az utóbbit nem tudom megerősíteni, az első kettő megjegyzést viszont részben igen – sznorkelezve sem volt túl biztató. Persze, 20 méter mélyen ez már drasztikusan más is lehetett.

De hát én amúgy is a Similan-szigetekre gyúrtam, mint Thaiföld legjobb térségére búvárkodás szempontjából! Miután az időjárás továbbra is stabil, napos volt, ideje volt elindulni ide, mint a túra egyik csúcspontjára, végre merülni!

Phuket és környékén – így Patong-Beach-en is számtalan búvárcenter található, irodával, üzlettel, akár tanmedencékkel is. Személy szerint négy irodát látogattam meg - főleg a Burma-Banks térségébe menő utak érdekeltek – de kértem ajánlatokat a Similan-szigetekre is. Minő meglepetés, pár perc beszélgetés után máris 15-20% engedményt ajánlottak! Érdemes körülnézni, csak jól járhatunk, ha minél több ajánlatot kérünk.

Végül a szafari megszervezésében ismét az ismerősünk volt a segítségemre – megkaptam a fent említett engedményt is – reggel a kisbusz is pontosan érkezett a hotelhez, majd bő másfél óra múlva máris a khaola-i kikötőben voltunk. Egy gyors (nagyon gyors) kávé és irány a 25 személyes gyorscsónak, amivel a kb. 70 km-re lévő szigeteknél cirkáló szafari hajóhoz indultunk. Az üzemanyag árak magasak, talán ezért szervezik így, hogy nem a kikötőből indul, meg a szafari hajó is jobban kihasználható, mert nincs üresjárata. Van benne ésszerűség.

A csónak kegyetlen gyorsan megy – 50-60 km/órás sebességgel – és nagyon ügyesen kell helyezkedni, amikor el-elpattan a hullámokról és döngve visszacsapódik. Igazi teszt a gerinccsigolyák és a fogtömések állékonyságát illetően, de a kamerákat se tegyük le a padlóra!!! Röpke 1 óra és 40 perc alatt már meg is érkeztünk a hajóhoz, ami impozáns nagyságú. Egy gyönyörű sziget mellett horgonyzott, hatalmas gránitsziklák alkották a partvonalat, felettük sűrű dzsungel, homokos szakaszokkal tarkítva. Álomszép látvány!!!


Mi felszálltunk, mások leszálltak, mint a hetes buszon, és a hajó elindult Similan No.4-es szigetétől  (kilenc sziget van, ebből a déli három le van zárva, hogy  korallok zavartalanul meg tudjanak újulni) északnak, a következő „megállóhoz”. Szerencsére, ismerősünk – aki egyben a merülő társam is lesz – elintézte, hogy szóló kabint kapjak. A hajó első látásra eléggé keskenynek, magas építésűnek tűnt – nyugodt tengert szerető kivitelűnek - de aztán a fedélzeten megnyugtatóbb volt a látvány.


 Kényelmes, egyszerű, szintenként két-két zuhanyzóval, toalettel. Igaz, nem az Andromeda/Cassipoeia színvonalú, de nagyon kevesen tartózkodnak rajta három-négy napnál tovább, így a célszerűsége érthető. Nekem először kicsit furcsa volt, hogy tényleg abszolúte kötött útvonalon jár, fel északnak, majd le délnek és háromnaponta leszállnak, illetve felszállnak a vendégek. Hacsak nem nagyobb baráti társasággal megyünk, a hangulat nem lesz olyan, mintha a Vörösön lennénk szafarin. A fedélzeten igazi nemzetközi a légkör, szinte senki nem ismeri a többieket, két-három búvárként más és más nemzet képviselői figyelik az eligazítást. De a lényeg, hogy mi lesz a víz alatt.

Az Andaman-tenger nagyon sekély, „alig” hetven-nyolcvan méter mély még több száz kilométerre a partvonaltól is. Ennek oka, hogy az alábukó Euroázsiai-lemez felnyomja a Fülöp-lemezt – amin Thaiföld és Indonézia egy része is fekszik – és így az Indiai-óceán ezen része geológiai értelemben valóban nagyon sekély terület. Sajnos, ez a mozgás néha borzalmas földrengéseket, valamint az általuk kiváltott pusztító cunamikat okoz, mint ahogy az 2004 karácsonyán is történt. Akit bővebben érdekel a lemeztektonika, itt részletes magyarázatot talál: www.hu.wikipedia.org/wiki/Lemeztektonika.

Mi a Christmas-Point-nál kezdtünk. Szép látás, gyenge áramlás és gigászi gránitsziklák alkotta labirintusok, rengeteg legyező és lágy korállal. Tetszett! Jó fotótémákat találtam, nagyon gyorsan elrepült az alig 50 perc kiszabott idő. Eddig jó, bemelegítésnek szuper, ha ez a kezdet, remélhetőleg, csak még jobb lesz!
A látással kifejezetten szerencsénk volt, mert az egyik thai búvárvezetőtől kapott információ szerint pár hete zöldborsó leves volt napokig a víz. Ebben az időszakban ez gyakran fellépő jelenség. (A szafari után pár nappal Patong-Beach-nél is bezöldült az egész öböl, így tényleg szerencsésen kifogtuk a tiszta víz periódust).

Three-Trees-Point. Legnagyobb meglepetésemre, ez gyengébb hely, homokos, aránylag sekély fenék, elszórtan koráll mezők, de mind elpusztult kemény koráll. Olyan lestrapált Hurghada-feeling. Áramlás gyenge, néhány szép lágy koráll mentette a helyzetet, különben nem is érteném, miért merültünk itt, a törmelék mezőkön?

Három évvel ezelőtt az Andama-tengeren – Indonézia északi része, Thaiföld nyugati oldala, India keleti oldala által határolva, a Nicobar-, Andaman- és Similan-szigeteket, a Burma-Banks területét is magába foglalva – egy „mini” El-Nino jelenség alakult ki. A víz először szokatlanul lehűlt, majd egy hét leforgása alatt 34-35 fokra forrósodott fel és hosszú heteken keresztül így maradt. Ez, sajnos, nagyon betett a szaru koralloknak, gyakorlatilag nagy részük elpusztult. Bővebben itt olvashattok a szomorú jelenségről: http://www.icriforum.org/sites/default/files/ICRIGM26-MR-Thailand_0.pdf

Irány még északabbra, a Koh-Bon szigethez, aminek a nyugati sarka a mantákról híres. Sajnos, nekünk nem volt szerencsénk, mantának se híre, se hamva , de hát ez nem állatkert, itt minket néznek meg az élőlények, ha akarnak. Ígéretes, gránitsziklák alkotta gerinc mellett süllyedtünk, a látás erős közepes, gyenge áramlás, de semmi,– kivéve az előző helynél is nagyobb méretű halott, törmelékes koráll mezőket. Hát, ez így nagy csalódás, nem túl széles mosollyal mentem fel a fedélzetre.

Viszont a vacsora az fenomenális! Büfé rendszer, rengeteg gyümölcs, változatos fogások, a thai konyhát szeretőknek valódi élvezet! A sör sem kifizethetetlen, így a naplementét elégedett szuszogással csodáltuk meg. 


Nem kellett agitálni, hogy menjünk aludni, bár még szívesen gyönyörködtem volna a déli irányban tomboló trópusi vihar másodpercenkénti villám áradatában.

Másnap már a Surin-szigeteknél ébredtünk. Az idő továbbra is gyönyörű, a napkelte lebilincselő látvány, alig sikerült odafigyelni az eligazításra. 
A kék tengerben elszórtan kiemelkedő, trópusi őserdővel benőtt zöld szigetek felejthetetlen látványt nyújtottak.
Csobbanás, legörbült a szám: pocsék látás, gyakorlatilag üres gránitsziklás gerinc fogadott bennünket. Biztos, hogy jó helyen ugrottunk, kérdezem magamban? Néhány homárt szúrtunk ki a sziklák alatt, meg több tucatnyi búvárt a vízben, de ennyi. Tényleg nem értettem, hogy itt miért vizeztük be magunkat? A fedélzeten aztán meghallottam a varázsszót: irány a Richelieu-Rock! Egy csapásra elmúlt rosszkedvem. Erről a helyről legendákat meséltek, alig várom, hogy odaérjünk és végre személyesen is láthassam! Ráadásul az 1700. merülésemre készülődtem és méltó helyen szerettem volna ezt megünnepelni.



Hát, minden igaz, sőt, még igazabb, mint amit mondtak! A kb. 30 méter mélyen lévő homokos, puszta fenékből egyszer csak gigászi halfelhőkkel körbefont mesebeli „várkastély” bontakozik ki. Mintha a Gyűrűk ura filmnek az egyik helyszíne elevenedne meg a víz alatt. 20-30 méteres tornyok, kanyonok, zegzugos alakzatok és mindez beborítva színes lágy korallokkal. 

A látás kiváló. A halak olyan sűrű tömegeket alkotnak, hogy sokszor nem látni tőlük a sziklákat. Mesés, mesés!!! Hát ezért valóban érdemes volt ennyit utazni! Nem győzök a látvánnyal betelni, szinte videó kameraként használom a fényképezőgépet – ez tényleg fantasztikus!!! Ráadásul vezetőm megtalálta a hely egyik nevezetességét, egy sárga csikóhalat! 

Láttunk sáskarákot is, de a hullámzó felhőkben összetömörült halak, az újra és újra közéjük bevágó jack-ek megunhatatlan látványt nyújtottak. Ugye, nem kell leírnom, mit éreztem, amikor letelt az 50 perc?

Egy dolog vígasztalt, hogy lesz második merülés is itt. Ami hasonlóan nagy élmény volt, dacára, hogy a megerősödő áramlás - meg a tökölődésem miatt utoljára ugrottunk és a hajó már kicsit lesodoródott - a déli oldalra már nem jutottunk el. De a védett oldalon „belebotlottam” egy mély kanyonba, ami teli volt több ezres üveghal által alkotott felhővel. 20 percig nem is tágítottam innen, annyira impozáns volt az eszeveszett örvénylése a csillogó halaknak a piros és bíbor lágykorallok között. 


Társam még mutatott egy ritka rákot az egyik szűk áthajlásban, de nem tudtam a fényképezőgépemet a vakukkal bepréselni. Reménykedte, hogy esetleg lesz egy harmadik merülés is itt, de, sajnos, nem lett…..

Visszakanyarodva a reggeli nagyon gyenge merülésre, most már tényleg nem értettem az elgondolást, hacsak nem az ellenpontozás volt ott a cél. De azt inkább zenében kellene használni, itt meg min. két napot merülni!

Merültünk még a Koh Tacha-nál – hatalmas, háznagyságú gránitsziklák alkotta labirintus sok lágy és legyező korállal – a Shark-Fin-zátonynál , de ezek nem összehasonlítható helyek a Richelieu-Rock-hoz.

Az utóbbinál nem jeleskedtek a vezetők: az áramlás totál ellenkező irányból jött, mint azt mondták az eligazításon, így nem is értük el az azon kihangsúlyozott sarkot, ami a zátony legszebb részének volt megjelölve. Mulatságos látvány volt a sok búvár reménytelen küzdelme a semmi közepén, ahogy kondenzcsíkként húzták maguk után a buborékokat. Őnekik nem lehetett annyira vidám, mert tíz perc szenvedés után fel is adták, pillanatok alatt visszasodródva hozzánk. Ami kevésbé volt mulatságos, hogy jól láthatóan a vezetőket is meglepte a váratlan helyzet.

Szerencsére, merültük Boulder-City-t is, ami nagyon impozáns volt, száz métereken keresztül számomra immáron a thai víz alatti világ jellegzetességének számító gigászi gránitszikla rengetegben, köztük a „Seating-Buddha” nevű, 12 méteres tömbbel. Szép látás, kevés hal, gyönyörű legyező korallok.




Az utolsó merülés az Anitas-zátonynál volt. Homokos, sekély fenék, elszórtan halott szarukorall mezők. A hely unalmasságát egy hatalmas, majd tízméteres oszlop törte meg, ami totál be volt nőve lágykorallokkal, gyönyörű fotótémák garmadáját lehetett rajta felfedezni.  Sajnos, szégyenszemre, az egyik kiugró kis sziklacsücskön fészkelő anemona fotózása közben valószínűleg képen rúghattam a méterrel alatta takarásban lévő másik bokorban lakó bohóchalat, mert az egyik búvár figyelmeztetett rá, hogy legyek körültekintőbb. Általában az vagyok, de most nagyot égtem, ezúton is elnézést kérek a kis némótól!



Aztán vége, már csomagolhattunk is, mert a gyorscsónak jött értünk. Még sebtében egy ízletes ebéd, aztán megkezdődött a rodeó visszafelé.

Összefoglalva, nekem több merülés is nagyon tetszett, az előzetes (nem)várakozásomat bőven felülmúlták – kivéve a fent említett, tényleg pocsék helyeket. Persze, Richelieu-Rock messze verte az összest, ide szívesen visszamennék akár egy hétre is. Hogy nagyvadat nem láttunk, az szerencse kérdése. Az egyik búvárvezető mondta az esti sörözgetés mellett, hogy ő utoljára januárban látott cetcápát, miközben november óta hetente több alkalommal is merült a Richelieu-Rock-nál…..

Azonban azt is őszintén le kell szögezni, hogy a merülések nagyon drágák! Az ár/érték arány messze alatta marad a Vörös, Bali, vagy Maldív merüléseknek, hiszen ott jóval több és szinte garantált a nagyvad.  Maldívon csak az a kérdés, hogy hány mantát és cetcápát fogunk látni, az nem, hogy látunk-e? Az említett helyeken is hasonlóan szépek a korallok, nincs ilyen mértékű korallpusztulás – kivéve egyes keleti csatornákat a  Maldívon - de a Thaiföldön fizetendő összeg bizony szinte azonos, vagy sokkal több, pl. a Vöröshöz viszonyítva. Ezt még a jóval drágább üzemanyag, vagy a nagyobb távolságok sem indokolják, hiszen Szudánban, vagy Maldívon több száz kilométert szoktunk hajózni a kéthetes szafarik alatt.

Személy szerint nekem az a véleményem, hogy Thaiföld azon országok közé tartozik, „amit látnod kell, mielőtt meghalsz!”, a táj varázslatos, és még mennyi mindent nem láttunk!
Amit a természet talán nem olyan bőkezűen osztott a víz alatt, mint más trópusi tengerekben, azt bőven bepótolta a víz felett!!! Azonban a búvárkodás erősen meggondolandó sokat és sok helyen merültek számára – kezdőknek viszont szívből ajánlom a Similan-szigeteket! Semmiképpen ne kövessük el azt a hibát, hogy előbb Maldívra, vagy Vörösre megyünk és utána ide!!! Adria, vagy édesvízi tavak után biztos jobb véleményünk lenne.

Őrsi Ferenc

2013. január 29., kedd

Dél-Szudán - ismeretlen vizeken az eritreai határig






DÉL-SZUDÁN – ismeretlen vizeken az eritreai határig.


A nappaliból behallatszik a bemondó hangja: éppen arra szólít fel mindenkit, hogy a tomboló hóvihar miatt senki ne induljon útnak! Aztán végtelen felsorolásba kezd a járhatatlan utakról, elzárt városokról, falvakról. Lehet igazság benne, mert a keserves munkámmal ellapátolt havat az orkán már vissza is hordta mind a 180 négyzetméterre az udvaron.

Mit lehet tenni ilyen időben? Ülni a meleg szobában és előszedni a szudáni túrák fotóit és végre rendezni őket. Az északi rész anyagával már végeztem, de a déli térség, főleg a Suakin-szigetek térsége még ömlesztve van a számítógépemen. Ahogy egymás után megnyitom a képeket, egyből elfeledkezem a fagyos külvilágról és feltolulnak az emlékek.

Rettenetes meleg fogadott bennünket Port-Sudan-ban. Hálát adva minden égi hatalomnak, hogy gépünk épségben landolt, máris a kisbuszok fülledt utasterében ülünk és irány a kikötő. A társaság többsége első szudános, én már kilencedik alkalommal vagyok itt, ebből negyedszer indulok a déli térségbe, de hasonlóan feldobott vagyok, mint mindenki más. A kikötőig nem túl hosszú az út, máris a Zodiac-okban ülünk és két perc múlva a már a fedélzeten vagyunk. A személyzet villámgyorsan kezeli a csomagokat, mi is átadjuk a megrendelt cigarettát és az ajándék „vitamin” italokat a kapitánynak. Pár falat, kicsomagolás, a búvárcucc felszerelése, elrendezése és már megyünk is aludni. Tőlünk alig kétszáz méterre egy hatalmas konténerszállító óceánjárót rakodnak iszonyú zajjal, de ez mit sem zavar bennünket.

A reggeli ébresztő a horgonylánc csattogása. A hajó teste acél, a lánc olyan zajjal jön fel, hogy senkit nem kell noszogatni: kész a reggeli! A kelő nap fényében futunk ki, irány 140 fok, azaz a Sha’ab-Jumna



A Sha’b-Jumna zátony

 

A tenger nyugodt, ahogy a nap emelkedik, egyre nő a forróság, mindenki árnyékba húzódik. Aztán kiáltás a hídról: delfinek!  Hatalmas delfinraj csatlakozik hozzánk, mindenki rohan előre. A kecses állatok élvezik a hajóorr toló hullámát, majd jó tízpercnyi játszadozás után eltűnnek. Ennyi elég is volt a napon egyelőre. Mintegy hatórányi hajózás után tűnik fel a Sha’b-Jumna. A semmi közepén két kis betonoszlop és egy alacsony automata világítótorony jelzi, hogy itt nem ezer méter mély a víz! Ha nem ennyire sima a tenger, a hullámtörés már jóval távolabbról figyelmezteti a hajósokat, hogy veszélyes zátony van a víz alatt, de most jól jönnek a kis betontömbök, még a GPS dacára is. Lekötünk a déli oldalon és több csoportban beszállunk a gumicsónakokba. A zátony teljesen egyedül van a mélytengeri térségben, a legközelebbi part és zátony is 40 kilométerre van. Ha szerencsénk lesz, a Vörös-tenger egyik legnagyobb pörölycápa csapatával találkozhatunk itt, mint a zátony fő nevezetességével.

Teljesen függőleges fal mellett süllyedünk, a látás fantasztikus, az áramlás gyenge. Pár perc múlva több száz egyedből álló barrakuda csapat folyik körül bennünket. Minden félelem nélkül percekig velünk vannak, lenyűgöző látvány a hatalmas, félméteres ezüstös torpedókból álló felhő. 
Aztán Danival külön válunk a többiektől, teli önbizalommal 20 méteren kiúszunk a kékbe, „pörölyvadászatra”. A zátony még éppen felsejlik, ennél kijjebb már nem akarunk úszni, mert ha feltámad az áramlás, nem vesszük észre – hiszen nem lenne mihez viszonyítani- és elsodródhatunk. Türelmesen várunk, tudjuk, hogy a többiek tőlünk balra és jobbra is ugyan ezt teszik. Lassan múlik az idő, nem sok izgalom adódik. Hirtelen egy nagy hal sziluettje tűnik fel a kékben. Megdobban a szívünk, de „csak” egy marlin. Fotós-videós szemmel értékelhetetlen, mert nem jön közelebb. Nekünk legalább 3-4 méter az a távolság, ahol már jó felvételt lehet készíteni, ez meg 20 méterre szambázik. Sajnos, letelik az időnk, a minimumra fogy a levegő, de a pörölyök sehol. Kicsit csalódottan emelkedünk a felszínre, de tudomásul kell vennünk, hogy itt minket néznek meg, ha akarnak, nem pedig fordítva. Itt nem mi vagyunk az állatkerti látogatók….

A Zodiac-ban a többiek iszonyúan fel vannak pörögve. Kiderül, hogy mind a két társaság hatalmas pörölycápa csapatot látott, némelyiket méterekről, csak minket kerültek ki egy nagy félkörívben. Először még azt hisszük, hogy csak a szokásos szívatás, de a sebtében megmutatott felvételek minden kétséget eloszlatnak. Talán 50 méteren múlt! Rossz időben, rossz helyen. Sebaj, lesz még jó pár alkalom, bár nem őszinte a mosolyunk!

Sajnos, második merülésre nincs idő, indulni kell, ha még világosban el akarjuk érni a térség egyetlen biztonságos horgonyzó helyét, ahol az éjszakát töltjük. 


A Sha’b-Ambar zátony

A Sha’ab-Ambar északi lagúnáját még éppen időben, alkonyat előtt érjük el. Ha erős északi szél fúj, a kormányosnak nagyon oda kell tennie magát, hogy a kelet-nyugat tájolású, nagyon keskeny csatorna közepén tartsa a hajót! A bajárat annyira keskeny, hogy ha kihajolva lenézünk a vízre, a hajó mindkét oldalán csak a zátonyt látjuk, hibázni még egy métert sem lehet!!!  Ráadásul a keresztszél miatt a hajó sebességét sem nagyon csökkentheti, mert akkor a szél lenyomja a hajót és kész a baj. Bent viszont ezerrel kell lassítani, mert a lagúna tele van nagy koráll fejekkel. Sikerült, bent vagyunk, horgonyt le! 

Még a külső oldalon egyik igazi elhívatott horgász barátunk megfogta a vacsorát, amit a szakács máris kezelésbe vett. A konyhából isteni illatok kúsznak elő, csodáljuk a többiek fantasztikus felvételeit a pörölyökről és bánatosan kortyolgatjuk megérdemelt sörünket. Az ízletes vacsora után senkit nem kell ringatni, korán fekszünk, holnap már a rendes napirend lesz: három merülés naponta, két héten keresztül!


A Sha’b-Ambar déli platója

Kora reggel elhagyjuk a lagúnát, irány a zátonyrendszer déli sarka. A Sha’b-Ambar kb.12 km hosszú, keskeny zátony, a közepén több keskeny átjáróval, amelyek nagy hajóval nem járhatóak. A sarok közelében, a nyugati oldalon kötünk le, majd a gumicsónakokkal megyünk a merülési ponthoz.

A zátony sarka nagyon érdekes képződmény. Kb. 150 méteres sugarú félköríves platóban végződik, amelyet déli irányban nyitott, alacsony koráll dombok határolnak, mielőtt a feneketlen mélységbe fordulna le. A plató közepe sík, homokos, üres térség 25 méter mélyen. Északon gigászi koráll falakban végződik, amelyek egy fél amfiteátrumot alkotnak.

Nem unatkoztunk. Az első percben barrakuda csapattal kísért pörölycápák jelennek meg délről, fordulnak párat aztán eltűnnek. A homokon fehér uszonyvégű cápák szunyókálnak, a peremnél egy gigászi tüskés rája versenyezik egy nagy teknőssel, a falak tövében szürke cápák járőröznek. A keleti oldali letörésnél is látunk pörölyöket. Ahogy feljebb emelkedünk, a sekélyben is óriási élet van. A zátony teteje itt 5 méteren van, ameddig a szem ellát, sárga hömpölygést látunk: édes ajkú halak ezrei lebegnek zavartalanul. Aztán egy bölénycsapat, azaz másfél-két méteres púpos papagájhalak tucatjai merednek ránk azzal a hihetetlen ostoba szemeikkel. Teljesen megzavarodnak, ahogy körbefogjuk őket, csak a bélműködésük gyorsul fel….A hatvan perc úgy repül el, hogy ötnek sem érezzük.

A Sha’b-Ambar nagyon jó fekvésű, innen csillagtúra szerűen látogatjuk meg a Keary, a Logan, zátonyokat, a Turtle-Island-et. Mindegyik zátonynál látunk pörölyöket, jellemzően az északi sarkoknál.
Két napot töltünk a térségben, az összes merülésünk ilyen sűrű volt. De még több tucatnyi zátony vár ránk, így el kell hagynunk ezt a helyet, tovább indulunk délnek.


A Protector-zátony

A Protector-zátony útba esik, rászánunk egy napot. Nem bánjuk meg,
A zátony fantasztikus. Jóval nagyobb, mint a kis pötty Logan és Keary, nagyon érdekes alakzat. Több helyen is kelet-nyugat irányú szurdokok szelik át, melyeknek a homokos alja 25 méteren van. A zátony déli csücske hosszú, nagyon keskeny, fal-szerű, korállal dúsan benőtt alakzat 30 méteren. Kiakasztjuk magunkat, mert tisztességes áramlat van és páholyból szemléljük, ahogy 4 pöröly a fejünk felett balettozik. Sajnos, már megint a levegő fogyása vet véget az élvezkedésnek – meg a max. fenékidő. Szerencsére, az áramlat a jó irányba visz bennünket, így nem kerül nagy munkába egy hatalmas manta hasa alá kerülni. A koráll élet rendkívül egészséges, rengeteg a lágy és legyező koráll. Több teknősbe, barrakudába
futunk bele még.

A tökéletes merülést csak egy dolog árnyékolja be: az egyik társunk ráakasztotta a fényképezőgépét a BCD-re és ahogy azt kiemelték a csónakba, valahogy leszakadt a rögzítése. Persze, csak percek múlva derült ki, így a következő merülésre maradt a kutatómunka. Sajnos, az eredménytelen volt, pedig aránylag pontosan tudtuk, hogy a zátony mely pontján voltunk, de a 25 méteres mélység és az áramlás megtette a magáét.
Így Lost Olympus lett a másodneve a zátonynak.

A harmadik merülés is fantasztikusra sikerült, többek szerint akár egy hetet is el lehetne itt tölteni, annyi a látnivaló. De messze még a túra legdélebbi pontja, ezért már vacsora után elindulunk.


Barra-Musa-Saqir-sziget-délkeleti sarok

Elképesztő, hogy mennyire változatosak a déli zátonyok formációi.  A kerek,
torta alakútól a platóson keresztül a meredek falakkal határoltig szinte minden megtalálható a szudáni térségben, de ez a hely még ebből a rendkívül változatos alakzatokból is kilóg. A belső, homokos fenekű, 100-150 méter átmérőjű „fennsíkot” körben hatalmas tornyok határolják, köztük néha alig egy-két méteres hasadékokkal. A belső oldalról nézve kb. 25 méter magasak, a külső oldaluk a végtelen kékbe szakad le. Mintha a Gyűrűk Ura díszletei között lebegnénk. Igazi amfiteátrum. 

Megjönnek a gladiátorok is, átláthatatlan felhőként: ezer és ezer barrakuda. Hanyatt fekszem a homokon és a felhő egyenesen megcéloz, csak jönnek és jönnek lefelé végeláthatatlanul. Még a kameráról is elfeledkezem, annyira szürrealisztikus a látvány. Ezüst tornádóként körbefolynak, betakarnak, elképesztő érzés. Hosszú percekig tart a parádé, majd elkígyóznak az egyik hasadék felé. A többieknek is majd’ kiesik a csutora a szájából. Egyértelmű, ezek itt még nem láttak búvárt!









Masamirit-sziget-Karam-Masamirit-zátony


A következő megállónk ez a kicsi sziget, automata világítótoronnyal a közepén. Két napot fogunk itt eltölteni, bár a szigetnek nincs lagúnája, így az éjszakázás nem 100% biztonságú, ha változna a szél, vagy az áramlat. Viszont csak tíz perc Zodiac út a Karam-Masamirit, amelynek a délnyugati sarka egészen kivételes volt az előző években. Bár a hajóval kell odamenni, de a Loka-sziget is nagyon közel van és azt még a kapitány sem merülte soha.

De maradjunk a Karam-Masamirit-nél! Két csoportban megyünk és a zátony déli sarkánál fordulunk bele a vízbe. Wauhhhhhh, micsoda látvány! A zátony sarka olyan alakú, mint egy hatalmas óceánjáró orra, a keleti oldalon végeláthatatlan kiterjedésű platóval, 25-30 méteren, néhol magányos koráll tornyokkal pettyezve. A másik oldal alig pár métert úszva függőleges falakban folytatódik, nem látni az aljukat. Egyenesen kiúszunk a kékbe, a látás gin tiszta, ahol máris 6-8 pöröly tűnik fel, majd egyre többen jönnek. Mivel alig 10-15 méteren vannak, mi meg alattuk, gyönyörűen kirajzolódnak a világos felszínnel a háttérben. Majd selyem cápák úsznak felénk, összesen öt jön zsinórban, egymás után.

A bőség zavara, most akkor mire is rajtoljunk rá? Jó lenne együtt venni őket. Mintha csak felfognák a gondolatainkat, összekeverednek. Szerencsére, az áramlat gyenge, így sokáig kint tudunk maradni a kékben. Ahogy fogy a fenékidő és a levegő, lassan a terasz irányába mozgunk. Most látjuk csak az arányait: kb. 40-50 méter széles és 200 méter hosszú, észak felé keskenyedik. A végét hatalmas koráll tömbök, gombafejek határolják, majd függőleges falban folytatódik. Az egyik koráll tömb mellett gigászi teknős szundizik. Már majdnem elérjük a terasz végét, amikor jobbra a kékben 5-6 pilot whale tűnik fel. Lassan, nemtörődöm módon úsznak, de már esélyünk sincs hozzájuk kikanyarodni. Óriási, soha jobb biztonsági megállót!

Két napot töltünk itt, megmerüljük az északi platót is, de a merülések jobbak voltak a déli saroknál, minden alkalommal pörölyök voltak velünk.


Loka-sziget-északi sarok

Tudtunkkal még ezt sem merülte senki, hiszen kapitányunknak is új a hely. Pedig 9 éve hajózik Szudánban és rajta kívül még nem járt hajó ebben a térségben.

Az északi saroknál ugrunk, telve várakozással. Teljesen szokványos a szigetet körülvevő zátony sarka: falak, feneketlen mélység. Aztán egy csapásra izgalmassá válik minden. Alig kellett 30 méterre kiúsznunk a kékbe, amikor megszámlálhatatlan pörölycápákból álló csapat jelenik meg. Többször körbeúsznak bennünket, pár extra kíváncsi tinédzser alig pár méterre zúg el, de aztán a felnőttek visszaterelik őket a csapat közepébe. Huh, ez kemény kezdés! Pár perc és ismét üres víz. Várunk még, aztán ketten visszaszivárgunk a falhoz, a többiek optimisták, maradnak. A jutalmunk egy gyönyörű, erkélyszerű plató. Nem túl nagy, de szinte alig láthatóak a korállok, annyi a hal. Elképesztő sűrűségben hömpölyögnek. Talán a nyári, teliholdas Ras-Mohamed közelíti meg azt a látványt. A koráll élet is kivételes. A talán 50x25 méteres balkont hatalmas koráll tömb zárja le, amit barrakudák folynak körbe. A csónakban kiderül, hogy nem jöttek vissza a pörölyök. Még egyet merülünk itt, mert a többiek is látni akarják a helyet. Volt selyemcápa, teknősök, tüskésráják, fehéruszonyvégű cápák. Mindenkinek nagyon tetszett.

Dahrat-Qab


Indulunk tovább délre, irány a Dahrat-Qab-sziget.
Ahogy közeledünk a banán alakú homokszigethez, kapitányunk és az olasz búvárvezetőnk kezdenek egyre sejtelmesebben viselkedni. Amikor a közelükbe érünk, elharapott szavak, abbahagyott mondatok, témaváltás, titokzatos mosolyok. Gyanút fogok, érzem, hogy valamit titkolnak, de hiába faggatom őket, nem mondanak semmit.

A sziget pár száz méter hosszú, kelet-nyugat irányú. Keresztben keskeny és csak északi szél esetén nyújt védelmet, délről teljesen védtelen a hajó. Nem túlságosan biztató az éjszakázás itt, de közel és távol nincs más. Kapitányunk már el is készítette az éjszakai őrség beosztását. Valami kivételes dologról tudhatnak, hogy ezt bevállalják.

Másnap reggel a szokásos két csoport, a kapitány sejtelmesen csak annyit jegyez meg az eligazításon: cápák miatt jött erre az útra mindenki, csak semmi pánik, bármi történik! Na, ez aztán végképpen betett mindenkinek!

Nem a szigetnél merülünk, hanem az attól tíz perc Zodiac útra lévő, Habily-Lori - Lorenzo kapitány beceneve, mivel ő fedezte fel az öt méter mélységben lévő, több száz méter hosszú zátonyt - déli sarkánál. Becsobbanunk, a látás kiváló, gyönyörű a sarok, talán 50x25 méteres platóval 26 méter mélyen, a közepén kis dombon hatalmas, jellegzetes koráll tömbbel. A koráll élet gyönyörű, mindent színes lágy korállok borítanak, hatalmas legyező korállok hajladoznak, gigászi halrajok közöttük. O.K., gyönyörű, de már láttunk hasonlót, minek volt ez a nagy titkolódzás, mondom magamban? Lassan sodródom a letörés felé.

Aztán elnézek a plató vége felé és elakad a lélegzetem, kihagy a szívem! Előttem, a perem alól egy nukleáris tengeralattjáró emelkedik némán, fenyegetően, tőlünk alig tíz méterre. Egy TIGRISCÁPA!!! A hasa alatt egy szürkecápa kíséri, így van viszonyítási alapunk, a tigris legalább ötméteres és terhes! Olyan keresztmetszete van a hasa körül, mint egy kisbusz. Te jó ég, 18 évnyi, 1310 merülés után az első tigriscápám. És mekkora!!! Nem hiszek a szememnek. A majd’ kétméteres szürke olyan mellette, mintha csak egy kis póttartály lenne. Aztán még egy jelenik meg, talán még nagyobb is, mint az első és ez is terhes. A harmadik valamivel kisebb, de három tigriscápa egy kézilabda pályányi helyen, körülöttünk a feneketlen mélység, ez nem piskóta! A szájuk szélessége legalább fél méter, semmi, de semmi esélyünk sem lenne. Szerencsére, nem agresszívek, csak kíváncsian vizslatnak bennünket azokkal az érzelem nélküli fekete szemeikkel. 

Lustán úszkálnak a plató körül, 3-4 méternél nem jönnek közelebb, így talán nem lesz senkinek sem vonalkódos a nadrágja. Azért van némi izgalom bennem, amikor eljön az idő és az egyre erősödő áramlatban vissza kell úszni a fő zátony falához, ahol legalább a hátunk védve lesz. Többeken látszik, hogy ezt a 40 métert legszívesebben átugranák egy másodperc alatt. 

A Zodiac-ban Lorenzo és Marcello elégedetten vigyorog, mi is egymás szavába vágva próbáljuk a feszültséget kiadni magunkból. Páran azért elég sápadtak, van, akinek ez a méretarány kicsit sokkoló volt. Lassan kiderül, hogy Lorenzo-ék miért nem beszéltek erről előre. A mi utunk előtt egy héttel jártak itt és nem voltak benne biztosak, hogy még itt lesznek a tigrisek. Hát még itt vannak!

Ők is elég keményen ismerkedtek meg velük. Akkor egyenesen ide jöttek a hajóval, mert nagyon csendes volt a tenger. Marcello – az olasz búvárvezető – ment le lekötni a hajót a nagy koráll tömbhöz. Annyira elvonta a figyelmét a nem túl könnyű művelet, hogy csak arra figyelt fel, egy hatalmas árnyék tűnt fel a szeme sarkában. Amikor felnézett, három hatalmas tigriscápa körözött alig pár méterre felette, körülötte. Látott már egyet és mást karrierje alatt, de őszintén bevallotta, hogy az összes izma elernyedt…… Azt hitte, itt a vég! Azért lőtt egy képet.....

De nem bántották. Centiről centire, szinte a kötél fonatába olvadva ment fel a felszínre, oda már nem követték. Nem sokat időzött a víz felszínén, teljes szerkóban, súlyövestől, palackostól rántotta ki magát a Zodiac-ba. A szudáni srác kicsit fintorgott, de ami megtörtént, az megtörtént, spongyát rá! Ahogy a fedélzeten megtudták a nagy újságot, nem volt vita a merülési programon: két napon keresztül hatot merültek a tigrisekkel.

Minket is elég nehéz volt innen elcibálni másnap, de azért megnéztük a sziget keleti platóját, a falat is, de a tigrises merüléseket nem lehetett felülmúlni!

Sajnos, a szél átváltott délire és a hajóval a nyílt tengeren sodródva kellett az éjszakát eltölteni. Akik őrségben voltak az éjszaka a legénységből, eléggé bekómáztak. Ha már elkötötték a hajót, a kapitány úgy döntött, hogy most megyünk el túránk legdélebbi pontjához.


Dahrat-Abid-sziget

Ez utolsó sziget az eritreai határ előtt. Az eritreai partok előtt a Vörös-tenger teljesen sekéllyé válik, az addigi 700-1000 méteres mélységből alig 30-40 méter lesz. Egyedül egy relatíve szűk sávban, a tenger közepén marad meg a nagy mélység. Óriási kiterjedésű, mintegy 1600 négyzetkilométernyi a Dahlak Bank nevű sziget és zátony labirintus. Ha hosszabb ideig déli áramlás alakul ki ebben a térségben, az agyonvágja a dél-szudáni vizek látótávolságát is, mert felfoghatatlan mennyiségű szmötyit hoz az áramlat északra. Volt, hogy még a Sha’b-Rumi-nál is zöld volt a víz ez miatt!!! Szerencsénkre, eddig még nem futottunk bele ebbe a jelenségbe.

Ahogy majd’ az összes eddigi merülésünknél, most is nyilvánvaló, hogy a hely rendkívül ritkán látogatott, ha ugyan egyáltalán látogatott. A délnyugati sarkot merüljük, pörölyök, szürkék, hatalmas halcsapatok jelentik a mostanra mindennapossá vált élményt. A korállok érintetlenek, fantasztikus érzés, hogy ennyire ember nem látta helyeken merülünk nap mint nap! Csak tigris nincs!

Érdekes, hogy mennyire relatív az ember ítélete, ahogy egyre magasabbra teszi a lécet, mindig a legmagasabbra helyezetthez viszonyít. Az út elején még mennyire máshol volt ez a léc!?

Természetesen, a fentebb említett zátonyokon kívül még számos helyen merültünk - mint pl. Darraka-sziget, Habily-Darraka, Dahrat-Dak-Hillat, Marcello-zátony – és legalább ennyit hagytunk ki időhiány miatt. A Masamirit és Dahrat-Abid közötti térségben még számos zátony vár felfedezésre.

Három dolog miatt kell imádkozni: a jemeni cápahalászok kerüljék ezt a térséget a kilométeres zsinórjaikkal, amelyeken százával függnek a felcsalizott horgok, ne jöjjön homokvihar és az áramlat ne dél felől jöjjön! 

A fenti leírások négy déli túra összegzése alapján íródtak, de azt minden búvárnak tudnia kell, hogy a zátonyok nagyhalas élővilága óráról órára változik a hold állásától, az áramlat irányától és erősségétől, a széltől, a hullámzástól, a dagály-apály idejétől függően. Lehet, hogy általunk unalmasnak ítélt zátonynál félórával korábban még hemzsegtek a cápák, vagy a merülésünk után történik mindez. Lehet, hogy több száz pöröly van ott, csak 50 méterre tőlünk, amikor a látótávolság 30 méter és mi semmit sem látunk ebből. Szóval, soha se feledjük: víz alatt semmi sem 100%-osan garantált, a szerencsének is velünk kell lenni!

Jó merülést és remélhetőleg minél több búvár fogja azt átélni, amit csak ez a térség tud a Földön egyedülálló módon kínálni!

                                                                                   Őrsi Ferenc

2010. október 25., hétfő


2010. augusztus 04-10. – Cassiopeia - Marsa Shouna


Talán ez az első alkalom, hogy nem sajnáltam, amikor eloldják a hajót az Elphinstone-tól….
Éreztem, akár napokig maradhatnánk, akkor sem látnánk nagyvadat, annyira áll a víz. Irány vissza, északnak.

Aznapi harmadik merülésünkre a Marsa-Shouna nevű békés parti öbölben készülődünk. A több száz méter széles öböl egy vádi vége, amit évezredek alatt a ritka téli esők után a hegyekből lezúduló áradat vájt ki a sivatagban és végül a parti koráll padban.
Az öböl túloldalára visznek át bennünket, a parttól vagy 300 méterre is lehetünk. Az eligazításon kb. 10 méteren lévő, tengeri fűvel borított homokos feneket jósoltak, gigászi teknősökkel.

Majdnem bejött! Víz van, ebben nem tévedtek, a többi viszont nem stimmel. 20-25 méter mélységen a fenék, tengeri fű sehol, a teknősökről nem is beszélve. Ahmed pár pillanatra felélénkül a számára is váratlan látványtól, majd ismét félkómába süllyed és 10 méteren elkezdünk úszni a part irányába. Csak úszunk és úszunk…... Néha kérdően ránézek, de ő csak rendíthetetlenül mutatja az irányt az egyre romló minőségű, homályos vízben. Felidézem a fiatal fiú macska esetét, amikor az öreg macska elvitte, hogy bemutassa a lányoknak…. Kezdek arra gondolni, hogy ha ez a teknősözés, akkor én lassan végeztem is. De ekkor irdatlan táv leúszása után biztatóan elkezd emelkedni a fenék, hatalmas tengeri fűmező tárul elénk. Aha, szóval csak bemelegítettünk!


A látás pocsék, de hatalmas gödröket látunk a fenéken, ez biztató. Pár perc után átlátszatlan, felkavart homok „gömböt” látunk, mintha buldózer dolgozna a víz alatt. Ahogy közelebb érünk, majd’ kiesik a regulátor a számból - a homályból egy gigászi teknős bontakozik ki, ahogy rendkívüli odaadással zabálja a füvet! Sok teknőst láttam már, de ez a kanapé méretű nem kispályás, az szent.
Meglepjük, mint darazsak a mézet. Kicsit arrébb megy, így van esélyem, hogy tisztább felvételt készítsek róla. Méla undorral néz bele a pár centire lévő objektívbe, majd iszonyú lomhán felemelkedik és dúsabb terület után néz – itt már csak a puszta homok maradt. Vele tartok, de alá nem merek úszni, pedig látványos nézőpont lenne a videón. Mi van, ha gondol egyet és letottyan? Évekig mindenki ezzel cukkolna, ha a többieknek kellene kiszedni alóla. Megnézem, ráadásul fiú! Na, még csak az kéne!

Úgy 40-50 méter után dúsabb „rétre” érünk, ismét önfeledt csámcsogás, én is kifújom magam. Jé, hát a többiek????? Azt hittem, mindenki jön velünk………… Hát nem, ismét csak kettecskén – én és a kanapé. Na, ebből megint leszúrás lesz, de most már nincs mit tenni, a látás max. 5 méter, esélyem sincs megtalálni a többieket, az meg totál felejtős, hogy ebben a pocsolyában én felmenjek a felszínre – még leégne a fejem teteje, nem kentem be. Ekkor indul öreg barátom a felszín felé levegőt venni. Ahogy felnézek, egy másik pedig éppen lefelé jön! Félúton találkoznak, puszi, puszi, aztán az újfiú pont előttem landol, alig pár tonna homokot felkavarva. Huh, ilyen lehet egy víz alatti nukleáris robbantás után a látvány. Kiváló téma. Kérdően nézek rá, de nem említi, hogy látott volna búvárokat a felszínen. Akkor minden O.K. Hosszan veszem, aztán búcsút intek, indulok a túlsó oldal felé.
Még két gigászba botlok bele, de a többiek sehol!

Bója fel, majd lassan én is. Na ja, a Zodiac pont a másik oldalon dolgozik, így elkezdek tempózni a hajónk felé, nincs is olyan messze.
A fedélzeten Ahmed próbálja szóba hozni, hogy már megint elszakadtak TŐLEM:-))))), de aztán inkább rátér egy hatalmas tüskés rája leírására, amit láttak. Na, ezzel el is rontotta a kedvemet, éppen ideje egy hideg sörnek! Valahogy ráérzett, hogy ezzel keményebb hatást ér el, mintha leszúrna. Már az sem vígasztal, amikor töredelmesen bevallja a maratoni úszás okát: azt hitte, hogy egy másik öbölben vagyunk, ott mindenhol sekélyebb a víz…… Aztán, keményen küzdve le-lecsukódó pilláival, elköszön, megy aludni. Pedig a Ramadan csak egy hét múlva kezdődik, de ő már szigorúan edz rá.

2010. október 5., kedd

2010-Cassiopeia -- Elphinstone


Elphinstone-zátony

Tizenöt éve merültem itt először, az első merülésen semmi érdemlegeset nem láttunk, ennek ellenére nagyon tetszett. A zátony formája lenyűgöző és sokat ígérő volt. A kontinentális talapzaton túl képződött, igazi mélytengeri zátony, a Vörös-tenger egyik legfurcsább képződménye. Úgy kell elképzelni, mintha egy gigászi méretű tengeralattjáró lenne itt elsüllyedve. A kb. 350x30 méteres „parancsnoki torony” maga a zátony, ami felér a víz színéig, a 30-40 méter mélyen lévő hajótest pedig északon és délen kb. 150 méternyit belenyúlik a nagy semmibe. Mindent dús, sokszínű lágy koráll borít, millió Anthias hal által alkotott piros felhőbe burkolva. Bármikor, bármi jöhet. Még sokszor jártam itt 1995 után és jöttek is: pörölyök, manták, Longimanus-ok, Sivertip, Whitetip, Grey Reef és tigriscápák, delfinek, teknősök. Volt, hogy egy teljes hetet az északi plató sekély része felett voltunk egyedüli(!) hajóként kikötve, csak be kellett fordulni a vízbe.

A déli plató kevesek által ismert és látogatott jellegzetessége a kb. 55-60 méteren lévő „Arch”, ami egy hatalmas, 6-7 méteres sugarú boltív a zátony testében, itt át lehet úszni
az egyik oldalról a tíz-tizenöt méterre lévő másikra, de ne tegyük! A boltív belsejében egy hatalmas koralltömb található, amely olyan, mint egy szarkofág.

Az északi terasztól 40 méteren egy mély repedéssel különül el a Monkey-head-nek hívott, jellegzetes tömb, innen a plató 55 méteren folytatódik, majd kb. 100 méter után még mélyebbre törik le. Ha a negyvenöt méter mélyen lévő csücsköt oldal irányban elhagyjuk és kiúszunk a blue-ba, egészen szédítő érzés fogja el az embert, mintha az űrben lebegnénk, nincs viszonyítási pontunk, csak a társaink. Az alig pár méterre elkeskenyedő terasz vége 30 méter után már beleveszik a kékségbe, alattunk 80-100 méter mély a víz.

Ha erős és rossz irányú az áramlás, senkinek sem ajánlom ezt az "én-vagyok-a-kis-kíváncsi-gyertek-csak-halacskák!" stílusú uszikálást a teraszok végeihez, mert belekékül, mire visszajut a "toronyhoz"! Már pedig ez a zátony az egyik leghírhedtebb az erős áramlásairól a Vörösön!
Ha nem annyira brutál az áramlás, meg lehet kockáztatni, hogy utazunk kifelé, de 20 méterenként meg kell állni és megpróbálni visszafelé úszni. Ha nagyon keményen kell dolgozni, azonnal vissza kell fordulni! Még mindig jobb húsz métert legyűrni valahogy, mint százat!

A legjobb módszer, ha azt a platót választjuk merülésre, ahol az áramlással ellentétesen kell kiúszni a plató végéhez. A jó irányt a halak is mutatják, mindig szembe helyezkednek az áramlattal. Ha elfáradunk, az áramlat visszavisz a főzátonyhoz.

Sajnos, sokan nem ezt az eljárást követték, az áramlattal mentek ki a végekhez, ami nagyon élvezetes az elején! Csak a megdöbbenés akkor jön, amikor meg kell fordulni és visszaúszni 30-35 méter mélyen, szemben az áramlattal!!! A komputer hamarosan azt jelzi, hogy a fenékidőnk igen csak a végén jár, perceken belül dekó lesz, a nyomásmérő szerint a levegőnk is vészesen fogy, pedig már igen sűrűn és mélyen szívjuk, a főzátony fala pedig még csak nem is látszik!!! Ha feljebb emelkedünk, esélyünk sincs azt elérni, annyira nyom a víz vissza, ha maradunk lent, a kicsit védettebb zónában, hogy lesz levegőnk a dekó időre? Kiváló helyzet a pánik kialakulásának tanulmányozására
.

Nagyon szomorú, de döbbenetesen hosszú a lista azokról, akik ezt valószínűleg átélték - de csak kevesen tudták elmondani….. Voltak szerencsés kimenetelű esetek is, de többnyire a rossz helyzetfelmérés és döntés vége tragédia lett. Voltak, akik elsodródtak és soha nem lettek meg, voltak, akik szerencsésebbek voltak és pár óra, esetleg nap(!) után megtalálták őket a nyílt tengeren, volt, aki egyedül kiúszott a partra, amely 12 km-re van(!!!), viszont három társa örökre eltűnt, volt, akit szerencsésen még időben vittek a dekó kamrába és volt olyan, akinek már késő volt Marsa-alam-ba érni……... Az Elphinstone történetében nagyon sok fekete nap volt eddig, tiszteljük!

Ezért is voltam meglepődve, amikor tavaly simán lehoztak totál gyakorlatlan búvárokat az északi plató végére, ahol némelyiknek már csak 70-80 bar levegője volt TÍZ perc eltelte után!!! Még jó, hogy a vezető nem feledkezett bele a pörölyök és a tigriscápa nézésébe, hanem leellenőrizte a nyomásmérőket és azonnal visszaindultak. Szerencsére, az áramlás nem volt erős, de ez akkor is durva volt. A másik oldalon meg egy teljes héten keresztül csesztettek, ha elúsztam pár méterrel arrébb videózni, mert a biztonság az első……


Érthetetlenül, a Vörösön főbenjáró bűnnek számít, ha valaki elsodródik, szinte mindig adott pontnál kell feljönni, még itt is! Sok tragédiát meg lehetett volna előzni, ha erős áramlat esetében egy-két biztosító Zodiac várakozott volna a nyílt vízen. Ez még a mai napig sem így zajlik. A Maldívon szinte mindennaposak a rendkívül erős, kezelhetetlen áramlatok, de ott a merültetők fel vannak erre készülve: a dhoni az ugrás helyétől akár 2 kilométerrel távolabb várja a búvárt, hogy a felszínre emelkedjen. Kíváncsi vagyok, mikor fogják ezt a módszert itt is alkalmazni?


Elismerem, nagyon nehéz úgy megszervezni a túrákat, hogy elfogadható bevétel is legyen, meg mindenki elégedett legyen a merülő helyekkel és a biztonság se legyen lazán kezelve. Régebben ezt egyszerűen oldották meg: nincs 100 tengeri merülésed? Sorry, barátom, akkor nem tudunk elvinni a Brother’s-re! Igaz, akkor még kevés volt a szafari hajó és relatíve sokan akartak feljutni rájuk.

Nagyon-nagy felelősség nehezedik a vezetők vállára! Szinte senkit nem ismernek, az ő érdekük, hogy ne legyen baj, ezért néha a tapasztaltabb búvárok számára túlságosan is kötöttek ezek a programok. Becsületükre legyen mondva, többnyire megpróbálják a legjobbat kihozni a lehetőségekből, de fotósok-videósok számára sokszor állandó vita egy ilyen túra. Persze, őszintén bevallom, az alant pár sorral leírt itteni merülési stílusom – régen volt, ma már megfontoltabb vagyok, becs’ szóra! – sem igazán követendő……

Sok-sok évvel ezelőtt történt. Egy svéd srác volt a partnerem. Kint a kékben belefutottunk egy 15-20 pörölycápából álló csapatba, be is úsztunk közéjük - ha jobban meggondolom, lehet, hogy ők úsztak körénk, csak ez nem hangzik olyan bátran - amely pofátlanságon a cápák annyira meglepődtek, hogy csak köröztek és köröztek! Életem egyik legmaradandóbb búvár élménye volt, ahogy a kék semmiben lebegve a hatalmas pörölycápák felhőjében lebegtem. Nagyon nehezen szabadultam a semmihez sem hasonlítható érzés rabságából, az adrenalin szintem az egekben volt. Pedig ezek azok a szituációk, amikor nagyon könnyű elfeledkezni arról, hogy a zátonyhoz való visszajutás az egyre erősödő áramlatban rendesen le fogja apasztani a maradék levegőt, ráadásul feljebb is kell menni, és így már nem gyerekjáték a terasz felett 15-20 méterrel magasabban úszni. Az embernek az az érzése, hogy szinte csak centiket halad, mert nincs mihez viszonyítania a mozgását. Mire körülnéztem, a svéd srác már sehol sem volt, ideje nekem is visszaindulni! Itt kell megköszönnöm feleségemnek az előrelátását, aki némi extra levegőt tartalékolva várt a terasz tövénél, így módomban áll ezeket a sorokat megírni. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, míg megláttam lebegni 15 méteren. Tudta, hogy nem fogok ellenállni a kísértésnek, amit ez a páratlan alkalom kínált. A svéd srácnak sem maradt túl sok a palackjában, de őt is kisegítették. Szóval, ne így csináljátok, mert ez már elég közel volt az orosz ruletthez…..


Na, remélem, sikerült mindenkire jól ráijeszteni? Akkor visszakanyarodnék az idei utunkra. Nagyon rövid leszek: semmit sem láttunk!!! Pedig mindig kiúsztunk vagy 100 métert az északi plató végétől, bele a nagy semmibe. Egy bébi cápa nem sok, annyit sem láttunk a merülések alatt - igaz, szinte zéró áramlás volt. Totál csalódás, ezt nem gondoltam volna, főleg a tavalyi, pontosan ebben az időpontban, augusztus elején szervezett utunk után! Tucatnyi Longimanus, pörölyök és egy hatalmas tigriscápa volt akkor a teríték szinte minden merülésen. A Longimanus-ok végig ott lihegtek a nyakunkban a biztonsági megállókon, a hajó lépcsőjét bökdösték. Tigrist látni meg több volt, mint szenzáció! Még a frissen vizsgázottak is látták a keleti fal mellett, alig 15 méteren, csoportjuk körül pedig úgy köröztek a Longimanus-ok, mint a terelőkutyák!!! Más meg húsz évet várt egy ilyen alkalomra……

Szóval, ismét bebizonyosodott: a tenger nem állatkert, itt mi vagyunk a rács másik oldalán, minket néznek meg, ha egyáltalán akarnak!

2010. szeptember 30., csütörtök


Abu el Kifan.

Mindig is annyira sokat ígérő volt ez a Safaga előtti zátony. Impozáns, hatalmas, színes lágy korallokkal dúsan borított
különálló koralloszlopa a főzátonytól délre a nagy platón uralja a látványt. Emlékszem, mindig hatalmas halrajok keringtek körülötte, gigászi fekete és ezüst Jack "pásztorok" terelgették őket, néhány helyi fehér uszonyvégű kíséretében. Most, dacára a közepes északi áramlásnak, csak a nagy ürességet látjuk. A plató peremére is kimegyünk, de sem kint a kékben, sem lent a mélyben nem látszik semmi. Csalódottan fordulunk vissza a főzátony felé, a helyzetet egy teknős és egy Blue Spotted rája menti meg. Leállok videózni, persze, mire végzek, a csoport már megint messze jár......

Érdekes felfogás ez, már sokakkal többször beszélgettünk erről. Általában a vezetők sem, de a vendégek sem tudják, hogy ha mindig úszunk, ráadásul sokszor
erőteljes mozgással, szinte minden nagyvadat elhajtunk magunk körül! Nagyon sokat - több százat - merültem partról Sharm-ban mások által érdektelennek tartott helyeken és nagyon sokszor láttunk úgy cápát(!!!), sas ráját, teknőst, mantát, amelyek FELÉNK és NAGYON KÖZEL JÖTTEK, mert rászántunk 25-30 percet, hogy egy helyben maradjunk, bebújva egy korall tömb takarásába, a légzésünket teljesen lelassítva, nem mozogva. Egy idő után a környezet annyira befogadja a búvárt, hogy többször előfordult, a tisztogató halakat úgy kellett elhessegetni. Egyszer egy hosszú "csőrű" Wrasse még a feleségem fülébe is becuppantott, nem kevés rémületet okozva:-)))) Gondoljuk el, ha erdőben vagyunk és állandóan csörtetünk a magasles körül, garantáltan nem fogunk szarvast látni!!! Ezt kellene a víz alatt is észben tartani. Főleg akkor fáj a szívem, amikor egy-egy áramlásos saroknál még két percet sem képes a csoport maradni, pedig az igazi "színielőadások" mindig ott történnek, csak türelem kellene hozzá!

Sajnos, a mai vezetett merülések szinte mind ilyen stílusúak: "A"
pontban beugrunk, tempósan végigúszunk egy olimpiai távot, "B" pontban feljövünk, majd utána a kamerásokat kegyetlenül letoljuk a fedélzeten, hogy megint "elmaradtak"! Kezd néha a merülések igazi értelme, a ráérős szemlélődés, a szinte uszonymozdítás nélküli lebegés, a fotózás, videózás öröme egyre távolabb kerülni. Szerintem valami alapvetően nagyon rossz van a mostani búvárképzésekben. Nem azt tanítják, hogy ha valami kíváncsi rád a víz alatt, az úgyis odajön megnézni, hanem mindenki megpróbálja fergeteges uszonymozgatással utolérni az érdekesebb élőlényeket. Pedig nincs röhejesebb, mint amikor valaki megpróbál mondjuk egy cápát, vagy mantát turbózva ráúszva elérni. Így csak elijeszteni lehet. Ha már odajött, meg lehet próbálni óvatosan követni, de sohasem előtte, mert akkor csak elijed. Persze, tudom, hogy ehhez más szemlélet kellene, amit a rendkívül eltérő tapasztalatú vendégek között csak türelmes magyarázattal és eligazítással lehetne elfogadtatni. Ez kiválóan csak akkor működik, ha 2-6 búvár van a víz alatt és azok is össze vannak szokva.

Pár éve Maldív-on az egyik leghíresebb manta tisztító állomáson többen nem jöttek fel a zátony fölé és maradtak nyugton a tízméteres mélységben, hanem kint úszkáltak a kékben, pedig az eligazításon a lelkünkre kötötték az ellenkezőjét. Persze, így egyetlen manta sem állt be tisztításra, kint maradtak a kékben. Akik szintén a kékben maradtak, büszkén újságolták, hogy nyolcat is láttak, tíz-tizenöt méterről..... Ja, csak éppen őmiattuk nem jöttek be, hogy akár tíz-húsz percig is érintésnyi távolságról gyönyörködhessünk bennük. Pedig profi búvárok voltak.


Ahogy egy helyben videózom és nem mozgok, a jutalom most sem marad el - egy gigászi muréna közelít meg. Hatalmas példány, legalább kétméteres, férficomb vastagságú törzse hatalmas erőt sejtet. Éjszakai ragadozóként a muréna nappal ritkán mozog az üregétől távol, ilyenkor sokkal idegesebb a nyílt terepen. És azok a fogak!!! Pár búvár már megtapasztalta, hogy milyen fájdalmas egy muréna harapása, ha provokálják, egy kézfej operáció költségeiről nem is beszélve! Tanulságos a következő videó 03:15-től: http://www.liveleak.com/view?i=f80_1214070161 Ezért csak finoman és lassan fordítom a kamerát feléje. Érintésnyire úszik el, majd a fal mellet a csoport után iramodik, alig tudom a tempót tartani vele. Rövidesen utol is érjük a csapat utolsó búvárait és csak azért imádkozom, hogy valaki forduljon már hátra! Nagy felvétel lenne, ahogy a fejektől már alig méterre lévő, tátott szájú ragadozót szemtől szembe megpillantanák! Az lenne ám csak az őszinte arckifejezés! Sajnos, mindenki csak előre néz, térben kevesen tudnak radarozni, hozzá vagyunk szokva a kétdimenziós mozgáshoz. Az utcán is ritkán kell 360 fokos gömbszerű térben tekingetni. Így csak akkor veszik észre párosunkat, amikor elzúgunk mellettük. Mindenki nyomja a kamerák gombjait, de már lekéstek a "szembe" fotóról. Én meg csak remélem, hogy Ahmed megint elszundított és nem tűnt fel neki a hiányom:-))))

2010. szeptember 17., péntek

2010-Cassiopeia-01


Nos, ez a pillanat is eljött!!! Az utolsó malter, szilikon és festék folt is lejött a kezemről, már a végső simítások, ecsetvonások is a helyükön vannak, vége a ház felújításának - kívül-belül?! Egyesek szerint ez soha nem fog bekövetkezni, mindig lesz valami tennivaló......... Tudom, nem szép elindítani egy blog-ot, aztán hetekig semmit nem írni, de talán elnézitek ezt - több mint két hónapot ment a munka, meg pár hétig mi sem voltunk itthon. Hogy hol voltunk? Hát természetesen a Vörösön, két nagyon szép szafarin.

Az első hetet a Cassiopeia-n töltöttük, nagyon változatos útvonalat agyaltak ki a barátaink: Hurghada - Panorama - Salem Express - Elphinstone -
Sha'ab-Abu-Nuhas - Hurghada. A társaság nagy részét még tavaly augusztusról ismertük, Robi és csapata. Jó fejek, csak alig isznak:-))))) Többnyire tapasztalt búvárok, ugyan néhányan első szafarijukon voltak, de nem látszottak ijedősöknek, ami nagyon biztató volt. Egyik vezetőnk Sanad volt, akivel tavaly volt néhány súrlódásom a kezdetekben, de napjainkra már nagyon jól megértjük egymást - bár még mindig nehezen emészti meg, hogy mindig elhagynak a többiek:-))). A másik tag - Ahmed - szintén jó srác, néha még merülés közben is felébredt, de többnyire azért aludt. A hajó továbbra is a már megismert magas színvonalú, a legénység barátságos, segítőkész, a kaja változatos, csak halat alig adnak, sushi-ról meg nem is hallottak:-((( Talán csak a ventilátorok hiánya az ebédlőben és a szalonban rontott a kedvező benyomáson - néha majd' megpusztultunk a párás hőségtől odabent, mert a légkondi nem bírta.

Az idő kegyetlen meleg volt, 42-43 fok, szél alig, tenger sima, látás kiváló. Teljes meglepetésemre a check-dive nem egy lepusztult zátonynál történt - Gota'a Abo Ramada volt a hely neve - amit elégedetten nyugtáztam. Többször előfordult, hogy totál halott zátonynál tartják, nem felfogva, hogy nekünk minden merülés sok pénzbe kerül! Teljes joggal elvárhatjuk, hogy már az első merülés is szép helyen legyen, hiszen annyi gyönyörű, biztonságos zátony van a Vörösön, amely nem túl mély vízzel határos - szép korall kert, homokos fenék, teljesen jó elsőre is. A két merülés alatt 12 Bluespotted Stingray-t láttam! A következő merüléseink Safaga előtt, a Hindman-zátonyoknál volt, a Salem Express volt a cél.

1991 karácsonyán már hazafelé készülődtünk szabira, amikor az egyiptomi tv-ben megdöbbentő képsorokat láttunk: viharos tenger, rengeteg
Zodiac és búvár, a bemondó pedig tragikus szerencsétlenségről, több száz áldozatról beszélt. A hajnali órákban a szaudi zarándok útról Safaga-ba tartó óriáskomp alig pár kilométerre a kikötőtől megütötte az egyik falatnyi kis zátonyt, az orrajtó felnyílt - ún. roll-in - roll-out hajó volt, autók hátul be, majd a másik kikötőben elől ki - a hajó teljes szélességében tódult be a víz és alig 15 perc alatt a hatalmas, 120 méteres óceánjárót elnyelte a tenger. A pánik hatalmas volt, a többségnek esélye sem volt kimenekülni a többszintes utastér kabinjaiból a folyosókra elemi erővel bezúduló víz ellenében. Csak azok menekültek meg, akik a fenti étteremben tartózkodtak. A mentőcsónakok egy részét vízre sem tudták tenni, maga a legénység is a saját életét mentette.
Utóbb kiderült, hogy az egyik profi búvár barátom a Sinai Divers-től is ott dolgozott egy napig - szedték ki a halottakat - de tovább nem bírta, gyakorlatilag összeomlott.

Jelenleg a roncs 25 méter mélyen, a jobboldalára dőlve fekszik, jól látszik a hatalmas ütődéstől elgörbült orr, a felnyílt orrajtóval. Először 1994-ben merültem rajta, akkor még alig volt néhány korall kezdemény a korlátokon. Emlékszem, milyen lehangoló és szívszorító volt látni belül, az autók szintjén a rengeteg motyót, a talicskán tartott szőnyegeket, táskarádiót, gyerekbicikliket, sok-sok táskát és személyes tárgyat. A legjobban az egyik bőrönd felirata sokkolt: "Happy journey!", azaz "boldog utazást!" Majd a '90-es évek végén és 2000 elején még párszor jártam arra, de aztán hosszú évekig nem láttam. Emlékeztem egy zöld Frogfish-re, amelyik rendszerint elöl, a baloldali létrán tanyázott. Kíváncsi voltam, hogy most milyen élet fejlődött a roncson, meg van-e még ronda barátom?

A tenger sima volt, már
a felszínről kiválóan látszott a mélyben a hajótest. Látás fantasztikus, áramlás semmi, minden ideális volt. Főleg a korlátokon most már sokkal több kemény korallt lehetett látni, de érdekes módon, lágy korall szinte semmi. Régebben le volt hegesztve az oldalbejárat, de most ismét nyitva volt, sőt, a tat hatalmas lehajtható kapuját is leszakították, így nagyon könnyű a roncsba behatolni. Belül azért még mindig érdemes óvatosnak lenni: a jobboldali folyosó, ami most legalul van a hajó eldőlt helyzetet miatt, továbbra is tilos terület! Semmi fény, mélyen van, aki nem tapasztalt és nem ismeri a hajó felépítését, könnyen megzavarodhat. Jó érzés volt ismét kijutni a fényre és súlytalanul végiglebegni a hatalmas fémtest felett. Az egyik fedélzeti oszlopon régi ismerősömet pillantottuk meg: a Frogfish-t! Mára már sokkal nagyobb és kövérebb lett, de azért jó szem kell hozzá, hogy kiszúrja az ember. Nagy sikere volt mindenkinél. Kettőt merültünk itt, aztán irány az Abu-el-Kifan és utána az Elphinstone. De erről majd legközelebb.